Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Charles Dance: A férfi a Fantom maszkja mögött

Charles Dance: A férfi a Fantom maszkja mögött:

 

jealous.jpg

 

 

A kávézók tele vannak sütkérező szerelmespárokkal, de a Párizsi Operaház alatti labirintusban a hangulat változatlan, gótikus mélabússág. A fantom mozgásban van: a csúf, zene-őrült remete már rengeteg fogékony elmét befolyásolt/kísértett Gaston Leroux 1911-es „Az Operaház fantomja” című regénye óta.
Cifra története van, kezdve Lon Chaney 1925-ös némafilmjétől egészen a jelenlegi Andrew Lloyd Webber általi megamusical-ig, ami ezt a romantikus horrormesét egy showbiznisz klasszikussá emelte. Most pedig az NBC „Az Operaház fantomja” is csatlakozott a sorba (március 18-án és 19-én adják, 9 és 11 órától), és újabb fejezettel járul hozzá az őrült ember történetéhez. Ki van a maszk mögött ezúttal?
Magasan és tartózkodóan a kísérteties ruhájában, átvág egy csoport statisztán. Megáll, hogy viccet cseréljen színésztársával, Teri Polo-val, akit a darabban a Fantom szeret és elrabol. A jelmez ellenére, a civilizált brit Charles Dance-ként mutatja be magát, aki a lendületes Guy Perron őrmestert játszotta a népszerű „The Jewel in the Crown”-ban. Ugyanaz a bársonyos akcentusa segített neki elnyerni találó bulvár becenevét: „A gondolkodó nők szex szimbóluma”.
„Mikor egy újságíró kitalál egy olyan mondatot, mint a gondolkodó nő szex szimbóluma”, mondja a színész, hangjában egy árnyalatnyi ingerültséggel, „akkor az általában az emberen is ragad, sajnos.”
Igen, ez így van – főleg, ha az alany, akire ilyet ragasztottak, megfelel a leírásnak. Elegánsan izmos egy egyszerű ingben és kopott farmerban, vöröses szőke haja szabadon, nem takarja paróka, mint a filmben. Dance jól néz ki, s nem kevés karizma birtokosa – de több egy szépfiúnál. A szex szimbólumok általában inkább csak egydimenziós figurák, de Dance, levetve álarcát az aznapi forgatás után, egy sokkal függetlenebb és összetettebb személyiséget mutat fel. „Azt hiszem, be lehetne rakni engem egy mappába, amire azt írják: Romantikus Brit Színész”, mondja bánatosan. „Az a baj, hogy a film világában olyan maradsz, amilyennek gondolnak.”
Szóval ez az, amit csinál hátborzongató szerepében: ellentmond a sztereotípiának? „Nem, ez egy nagyszerű klasszikus szerep, amit bármikor eljátszanék: egy férfit, aki groteszk deformitással született – egy zenei zseni, aki egész életében a föld alatt bujkál. A történetben minden megvan: horror, viszonzatlan szerelem, csodálatos zene.”
Dance, aki tíz évet töltött a színházban – ezek közül néhányat a Royal Shakespeare Company-ben – úgy készült a Fantom szerepére, hogy Leroux-t olvasott és Gounod Faustjából Polo és a saját leendő duettjét hallgatta. Szándékosan elkerülte a musical ismertebb változatát, nehogy megzavarja a Fantom történetének egy másik interpretációja. Tipikus Dance-lépés, hogy ahelyett, hogy csak mímelte volna, amint Fantomként fuvolázik az egyik jelenetben, a színész megtanult hibátlanul fuvolázni.
Úgy közelítette meg a karaktert, hogy elővette saját emlékeit, amelyekben elszigetelt volt és nem kedvelt. „Az évek alatt mindannyian szert teszünk érzelmek katalógusára – ha elég mélyre ásunk, bármelyiket a felszínre tudjuk hozni.”
Érzelmek terén sokat profitált gyermekkorából, amit Devonban töltött, mint középosztálybeli családból származó gyermek. Négyévesen elvesztette édesapját egy balesetben, ezért édesanyja nevelte és mostohaapja, aki érzelmileg mindig is távolságtartó volt. Mint a legtöbb leendő színész, Dance is született tehetség volt – „Édesanyám elkövette azt a hibát, hogy sokszor mondogatta nekem, hogy ne mutogassam magam vagy a tudásom: ez a legrosszabb dolog, amit egy szülő mondhat gyermekének.” Húszas évei elején egy nyitott gondolkodású nyugdíjas színész házaspár tanította a fiút kocsmájukban, mikor a vendégek hazatértek. Miután magába szívta a „két öreg” bölcsességét, szerepelt kisebb színházakban is, útban felfelé karrierjének létráján.
A szerepek, amik megalapozták ismeretségét, nem a színházból jöttek. A White Mischief-ben (Úri passziók), ami az 1940-es évek Kenyájában játszódott, egy nem éppen hűséges gyarmatost játszott; a Plenty-ben (Bőség) Meryl Streep diplomata férje volt. Dance nem fél a beskatulyázástól. Néhány színésznő úgy szerez hírnevet, hogy rengeteg romantikus filmben vállal szereplést, ezzel szemben Dance szereti úgy megmutatni tehetségének sokoldalúságát, hogy megkínzott karaktereket visz vászonra vagy színpadra. A Fantom előtt elkészítette a Goldeneye-t, ami egy tv-film verzió Ian Fleming alkohollal és intrikával teli életéről. Most pedig éppen visszatért a Royal Shakespeare színházba, hogy szerepeljen Shakespeare Coriolanusában.
Néhány leendő szerepe talán ugyanennyire gazdag kihívásokban. „Van egy regény, aminek címe: Hiroshima Joe – a főszereplő egy alkoholista, ópiumfüggő meleg férfi. Olyan, mint a Fantom, kicsit távol áll a szokásos film-imázsomtól. De ezzel semmi gond.” Ördögi kacajt hallat. „Nem szeretem a könnyű, egyszerű meghatározásokat.”

Hálás köszönet a fordításért
Írisz Zsuponyó -nak!

Eredeti cikk:
http://www.charlesdance.co.uk/nbcpoto2.html